″
A III. Magyar Mûszaki Értelmiség Napja megszervezésében és lebonyolításában idén elõször vett részt az Energetikai Szakkollégium Egyesület. Kitûnõ munkájuk is hozzájárult a kétnapos májusi eseménysorozat zökkenõmentes lebonyolításához, szerepvállalásukkal azonban nemcsak ezt a rendezvényt szolgálták, hanem csoportjukra is felhívták a figyelmet. Lapunk az egyesület elnökét, Hartmann Bálintot, illetve alelnökét, Vokony Istvánt kereste fel kérdéseivel.

– Milyen szerepet vállaltak az esemény megszervezésében, és hogyan értékelik azt mind a lebonyolítás, mind annak üzenetértéke szempontjából?
Hartmann Bálint:
– Az Energetikai Szakkollégium vezetõségében elõször a 2008-as évben vetõdött fel, hogy valamilyen formában részt kívánnánk vállalni a szervezésben is – a rendezvényekre egyébként az elsõ évtõl kezdve kaptunk meghívót a kamarától. Idén tavasszal aztán alaposan kivettük a részünket a háttérmunkából, a vendéglista elkészítésétõl a meghívók postázásán keresztül a kreditpontok összesítéséig. Legfontosabb feladatunk természetesen a rendezvény két napja alatt a helyszínen végzett feladatok sora volt: mind az MTA, mind a Parlament épületében a szakkollégium tagjai adták a teljes személyzetet a lebonyolításhoz.
Vokony István:
– A Pályázati és Közéleti részleg márciusi megbeszélésén kaptam a feladatot, hogy vegyem fel a kapcsolatot a mérnöki kamarával. Úgy gondoltuk, a mi jövõnket befolyásolja, hogy az emberek hogyan ítélik meg a mérnöktársadalmat, a helyén kezelik-e az általunk elért eredményeket, a nyújtott teljesítményt. Szerencsére a szervezõbizottság operatív tagjai, Bánhidi László és Garay-Tóth János örömmel fogadtak bennünket.

– Mikor és miért jött létre az Energetikai Szakkollégium Egyesület, és kik a tagjai?
H. B.: – Az Energetikai Szakkollégiumot 2002. október 17-én alapította egy lelkes, gépész- és villamosmérnök hallgatókból, PhD-hallgatókból álló csapat. Az évek során a tagság folyamatosan bõvült – jelenleg 35 aktív tagunk van –, és a szorosan vett energetikai területhez nem kapcsolódó karokról, egyetemekrõl is érkeztek hozzánk érdeklõdõk. Ennek köszönhetõen tagjaink közt találhatóak a BME-n kívül ELTE-s és BCE-s hallgatók is, bõvítve és színesítve a szakkollégium bázisát.
V. I.: – Az alapvetõ célkitûzés az volt, hogy azon hallgatóknak, akik érdeklõdnek az energetika iránt, és többet szeretnének megtudni róla, mint amit a padban kaphatnak, egyfajta pluszt tudjunk nyújtani. Kezdetben a szakkollégium néhány vitafórumot, egy-egy elõadást szervezett, ám amikor az alapítók látták, hogy van érdeklõdés, és van haszna, értelme a munkájuknak, „mertek nagyot gondolni”. Az egykori néhány fõs társaságból az Energetikai Szakkollégium mára egy mintegy harminc aktív és csaknem ugyanennyi pártoló tagot számláló egyesületté nõtte ki magát. Tevékenységi köreink közül néhány: heti rendszerességgel szervezünk elõadásokat aktuális témákban a szakma legjobbjait felkérve, félévente 3-4 üzemlátogatást szervezünk, nyári gyakorlatot biztosítunk az érdeklõdõ diákoknak, országos tanulmányi versenyt szervezünk középiskolásoknak, hogy már idejében megismerhessék az energetikát, nagy fórumot és nemzetközi konferenciát rendezünk, és sok egyéb tevékenységgel próbálunk közelebb kerülni a szakmához.

– Milyen terveik vannak a kamarával való jövõbeni együttmûködést illetõen?
H. B.: – Fontosnak érzem, hogy az egyetemi hallgatók jobban belelássanak a kamara mûködésébe, megtudják például, hogy mi az elõnye a kamarai tagságnak, milyen jogosultságokat lehet szerezni ezáltal, melyek azok a mérnöki feladatok, amikhez e képesítések nélkülözhetetlenek. Amennyiben pedig a szakmához kevésbé kapcsolódó feladatokat tekintjük, különbözõ rendezvények szervezésében, lebonyolításában a jövõben is elképzelhetõ közös munka.
V. I.: – Amikor feltettük a kérdést a kamarában, hogy miben tudnánk segíteni, egyrészt természetesen a Mûszaki Értelmiség Napjáról esett szó, de a beszélgetések vége felé áttértünk egy másik kérdésre: hogyan tudnánk abban segíteni, hogy a végzõs vagy frissen végzett mérnököket és a kamarát közelebb hozzuk egymáshoz? A diákok szemszögébõl egy ismeretlen, távoli szervezetnek tûnik a Magyar Mérnöki Kamara; a köztestület számára pedig a diákok nehezen megközelíthetõ és megszólítható társaságnak. Reméljük, ezen a helyzeten is tudunk segíteni a késõbbiekben.

– Helyén kezeli-e ma a politika és a mûszaki-természettudományos közvélemény az energetika problémafelvetéseit?
H. B.: – Az energetika, mint tudományterület egyik szépsége, hogy általában nincsenek abszolút igazságok, nem lehet kizárólagossága egyetlen álláspontnak sem. E tekintetben pedig nehéz értékelni, hogy kellõen fontos helyet foglal-e el a hétköznapi politikai, szakmai közéletben. Természetesen egy olyan mérnökhallgató, aki az energetikára „teszi fel az életét”, kevésnek érzi ezt. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az energetikai kérdéskör egyre nagyobb szerepet kap, például az Európai Unió tevékenységében, ehhez képest – én úgy érzem – van lemaradásunk. A közelgõ magyar elnökség e téren is hozhat változást, ehhez azonban a terület értelmiségének lényegesen megfoghatóbb, koncentráltabb szerepvállalására van szükség.
V. I.: – A politika nem kizárólag mûszaki érvek alapján dönt ezekben a kérdésekben, innentõl kezdve a döntések és a problémák kezelésének módja – akár megkérdõjelezhetõ, akár nem – nem tartozik a mi hatáskörünkbe. A legjobbat akkor tesszük, ha nem meggyõzni akarjuk az embereket, hanem segítünk nekik a döntéshozatalban azáltal, hogy egy teljes, érthetõ, átlátható képet festünk le. Ha valaki részt vett a 2007-es nagyfórumunkon (paksi üzemidõ-hosszabbítás vitája), akkor megismerhette mindkét fél szakmai véleményét, s nyugodt szívvel foglalhatott állást a kérdésben, a lelkiismeretére és a józan ítélõképességére hallgatva. Amíg azonban az ún. „sötétzöldek” – és egyéb szakmainak nevezett szervezetek – féligazságokat hirdetnek, s félrevezetik az embereket – hogy milyen céllal, arra tippelni sem merek! –, addig a legfontosabb feladatunk, hogy a mérnöki szakma jó hírét öregbítsük, eljuttassuk az átlagemberekhez, és ne engedjünk senkit visszaélni azzal, hogy mérnöknek nevezi magát. A mérnökképzés színvonalának és a szakma presztízsének a helyretétele a legfontosabb kihívás napjainkban.